Jó, jó, de mi hol vagyunk a filmekből?

A Netflix és az on demand tartalomszolgáltatók, amik a Z-generációra asszociálva eszünkbe jutnak.

A fiatalok megjöttek, és ők alakítják a piacot mostantól. Meg persze lehet élni a jól bejáratott „ezek a mai fiatalok” gúnymondattal, viszont ezek a mai fiatalok a saját szórakoztatásukban találtak egy hatékonyabb és olcsóbb formát, amit használni fognak. És ez nagyban befolyásolni fogja a nagytermes mozik állandó létjogosultságát.

Mikor a fiatalságról beszélünk, illetve arról bármilyen beszámolót készítünk, egyetlen filmet sem tudnánk fejből felsorolni, amit biztosan a moziban láttunk elsőként. Miért van az, hogy a mozikban aligha találkozunk rólunk készülő filmekkel, de főleg magyar filmekkel?

Fontosnak tartom térben és időben elhelyezni a jelenséget, ami minket érint: pont most és itt, ahol te kedves olvasó nézed ezeket a sorokat.

Ha visszatekintünk a magyar film 1901-től kezdődő történelmére, de ha csak az előző 20 évet vesszük szemügyre, az ikonikus filmek hada mellett még csak feledésbe merülő, fiatalokról szóló anyaggal sem találkozunk. Egyes egyedül az igaz történeten alapuló Moszkva tér a kivétel, amely nemhogy ikonikus, ám a mai napig releváns üzenettel bír. Bár képernyőn utoljára egy hajnali idősávban találkoztam vele, valamelyik feledhető csatornán, akkor is 4 éve.

A fiatal fogyasztói társadalom alapvetően a tévénézést már jobban elkerüli, mint az Y-generáció, viszont ami még furcsább, hogy a mozizási szokások is egyre inkább csorbulnak. Hiszen a csúcskategóriás hollywoodi filmeken túl nagyon sok izgalommal egy magyar moziban sem találkozunk. Ezek alól természetesen kivételek a művészmozik, ahol a kínálat és a kereslet eredete is más, ám kötve hiszem, hogy a fiatalok éppen egy Lars Von Trier maratonra készülnének éppen.

Akkor miért nem találjuk magunkat a vásznon?

A régi filmes generáció nem tud fogást és témát találni a mi “real” világunkban

Mi a releváns téma? Aki nem érzi a világunkban rejlő sok kis szubkultúrát, nem fog merni belevágni, hisz nem érzi, mi az, ami valóban releváns nekünk. Sok újat a mainstream témákból pedig nehéz találni a nap alatt. A tinédzserekről szóló filmek általában a felnőtté válás viszontagságairól szólnak, első bulik, első csók, bátrabb filmekben a szüzesség elvesztése. Ám ezekről már mind készült film, és ha csak az Amerikai Pitét tekintjük, már így is túlzásba sikerült vinni ezeket a filmeket.

A másik nehézség a gáz-faktor

A holokauszti hangzatú kijelentés sokkal szelídebb tartalommal bír: egyszerűen ciki azt nézni, ahogy a Vígszínházból szökött és körülbelül életük szocializációjának háromnegyedében a színi pályára vágyódó emberek vigyék vászonra mindezt. Hiszen nehéz levetkőzni azokat a normákat és manírokat, amiket évek alatt a szimpla színházi hangzásért és színházi szerepkörért elsajátítottak maguknak. Az ország legprofibb színészei azok a színházi színészek, akik mellette a képernyőn is természetesen hatnak, viszont ez körülbelül egy 40-60 fős listával bezárul. A piac szűkössége miatt még nem jött el az ideje annak, hogy külön, filmszínésznek tanuló fiatal generáció kinevelődjön, a kultúrafogyasztás hiánya miatt valószínűleg ez nem is fog bekövetkezni.

A harmadik ok pedig mi vagyunk

Mégis miért lennénk kíváncsiak egy rólunk szóló filmre, ha közben egy átlag tizedikestől egy harmadéves egyetemistáig mindenki tud legalább egy olyan érdekes személyes sztorit felidézni, amit ő maga élt át. És megvallva, az élet sokkal valósághűbb, mint a színészek által vászonra szolgáltatott film.

Talán a Jó Srácok is egy kettős próbálkozás volt, hiszen rendkívül jól szórakozott az ember rajta, viszont kellett hozzá egy Seth Rogen, aki tökéletes filmet készít, és ebből sem tudna már senki egy hasonlót sem csinálni a témák szűkössége miatt. Eljött viszont a FOMO, amiről a cikk második részében mesélünk Nektek.

Corporation Z