Mentha: Lassan itthon is a rap lesz a pop

“Németországban, Franciaországban 1998-ban már a rap volt a pop, itthon most kezdünk ide eljutni, ami egyrészt jó, másrészt felhígult a szakma, de ez egy tök normális dolog, nem szabad ezen picsogni. Büszke vagyok rá, hogy ebbe mi is beletettünk a Hősökkel.” Tomi a Spirit FM CorporationZ műsorában Ozsváth Gergellyel, Menthával (Hősök) beszélgetett.

CorporationZ. Az új generáció műsora a Spirit FM-en. Egy óra Trunk Tomival fiatalokról, nem csak fiataloknak. Stílus, sport, zene, tanulás és minden más, ami a Z generációt érinti.

Trunk Tomi (T): Itt ül velem szemben a gyerekkori ikonom, Mentha a Hősökből. Nem kell őket bemutatni, de pár szóban azért elmesélem, hogy a Hősök a magyar hiphop világot nagyon erősen formálta, az első olyan alakulatok között voltak itthon, akik eljutottak a mainstreamebb hallgatótáborhoz is, rádiókba kerültek és óriási áttörést hoztak. Nagyon örülök és óriási megtiszteltetés, hogy beszélgetsz velem! 

Mentha (M): Húú, szóhoz sem jutok hirtelen, hogy micsoda fölvezetést kaptam, köszönöm a kedves szavakat!

T: 2013-ban jött ki az Érintés című album, én akkor úgy 10 éves voltam és ezzel az albummal csöppentem be ebbe a világba. Azóta ez a zenei világ nagyon magával ragadott, a német rap, a magyar közösség, nagyon aktív is vagyok ebben a témában, most jelent meg a saját zeném is. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy te mikor kezdtél bele ebbe a szakmába, nálad mikor indult ez az önkifejezés?

M: Én mindig a Beasty Boys-nak az Ill Communication albumához helyezem ezt az időszakot, ez 1994, 11 éves voltam akkor, és akkor láttam meg a Root Down című videoklipet a tévében. Abban ugye benne van a graffiti, a break, Style Wars-os snittek bevágva a klipbe, és maga a zene, a hiphop… ott éreztem azt, hogy egy mentális kábel összekötött a televízióval és megbolondultam. Guns-os voltam előtte a nővérem hatására, de akkor leszedtem a Guns N’ Roses plakátokat, felvettem apám nagy farmerét és mentem deszkázni. Zsírkréta a zsebben, mentem firkálni, és ott éreztem azt, hogy ez az, amit keresek – nem is tudtam, hogy keresem -, de megtalált és magába szippantott.

T: Azóta sok idő eltelt és a hiphop rétegzenéből az első számú mainstream zenei irányzattá nőtte ki magát a piacon és a zenei világban. Hogy látod, azóta mennyire változott meg a lényege és a fő üzenete, mennyire szól ez ma még az önkifejezésről?

M: Szerintem mindenképpen arról szól, legyen az bármilyen zene, az mindig önkifejezés, a rap pedig főleg az, hiszen a szöveg van a középpontjában. De hogy mennyit változott… hát…nagyon sokat, mint ahogy minden más. Németországban, Franciaországban 1998-ban már a rap volt a pop, itthon most kezdünk ide eljutni, ami egyrészt jó, másrészt felhígult a szakma, de ez egy tök normális dolog, nem szabad ezen picsogni.

Büszke vagyok rá, hogy ebbe mi is beletettünk a Hősökkel, mi is egy underground zenekar voltunk nagyon sokáig, és 2008-ban a Klasszik lemezünk megjelenésével értünk úgy körbe ebben az underground sztoriban, hogy ugyanazokon a helyeken léptünk föl, ugyanazoknak az embereknek, ugyanazokat a köröket futottuk le, minden ugyanaz volt. És ezt egymás után négyszer megcsináltuk, és éreztük, hogy ennyi. Vagy lépünk (és ezt nem a zenei stílusra értem, hanem a szembejövő lehetőségekkel élünk és kihasználjuk), vagy maradunk ott és azóta is ott toporognánk a kis pocsolyánkban.

T: Oké, hogy a rap a pop már lassacskán itthon is, és ti ebben teljesen úttörők voltatok itthon, de azt a szintet, amit ti elértetek rádió és tévé lejátszásokban, azt ma nemcsak, hogy felülmúlni nem tudja, de eljutni se tud oda senki. Mert most én is tapasztaltam a saját zeném megjelenésével, hogy egy-két kivételtől eltekintve még mindig, 2020-ban is van egy nagyon erős ellenszenv a rappel kapcsolatban a mainstream rádióadóknál.

M: Ez így van a mai napig. Úgy tudnám talán érzékletesen ezt szemléltetni, hogy ott álltunk egy nagy fal előtt az Ecküvel, ütöttünk rajta egy kis lyukat egy kis csavarhúzóval, és azon benéztünk. Mi voltunk az elsők. De mivel mi mindig underground rapperek maradtunk és a zenénket is hiába játszotta a rádió és a tévé rommá, mindig csináltunk keményebb rappet is, undergroundabb rappet is, amik szólnak valamiről, stb., azon a falon igazából soha nem tudtunk bemenni. Mondtad, hogy elértünk bizonyos sikereket, igen, de a nagy áttörést nem tudtuk elérni.

Aztán jöttek a Punnany, meg a Halott Pénz, meg a Wellhello, de a Punnany volt az első (nagyon jó barátaimról beszélek), akik odajöttek tankokkal, aknavetőkkel, mondták, hogy Mentha, mutasd, hol van az a lyuk? ‘Páng-páng’ – szétlőtték a falat és besétáltak rajta. Utána jött a Halott Pénz és aztán a Wellhello is és beléptek ők is, mi meg még mindig ott állunk és nem sétáltunk be. Valószínű, hogy már nem is fogunk. Ez egy fura hasonlat, de így történt, mert ők akkor váltottak: egy erős váltásba mentek át zeneileg, mi meg azér’ nem.

Volt nekünk is nyilván slágerünk, arra nagyon büszke vagyok, hogy a magyar zenetévé a “Szó fel 2” című klipünket játszotta rotációban, az azt jelenti, hogy fényes nappal is lement (nem csak este a Viva Hit-ben, meg éjszaka négyszer és akkor örült mindenki), hanem az rendesen a pop számok között ment le. Nekünk igazából akkor volt egy ilyen nagy lökésünk, meg utána az “Enyém” című dalunk, ami az Érintés lemezen van, az lett a legtöbbet játszott tévés és rádiós slágerünk a mai napig.

T: A szakmában OG arc vagy és évtizedek óta ebben mozogsz, mégis nagyon új generációs és friss a felfogásod. Kíváncsi vagyok, hogy a fiad mennyire játszik bele, hogy ennyire tudsz nyitni az új dolgok felé?

M: Nagyon játszik :). Bizonyos dolgokkal nagyon képben van, például amikor cipőt akar venni, akkor is látom, hogy mennyire egyedi a stílusa, nem az van, hogy én, vagy az anyja adja rá a ruhát, cipőt, hanem tudatosan választja ki, hogy ő most ilyen sapkát akar. Nyilván az a jó, hogy egyébként engem keres meg, tudja, hogy azért az én stílusom sem rossz, de például téged is követ, tudja, hogy ki vagy, mikor mondtam, hogy jövök ide hozzád, akkor tök örült, minden…. És ez zenékben is így van, amikor viszem edzésre, mutogatja nekem a zenéket. Sose nyomtam neki egyébként, hogy mi a jó zene, mi a rossza zene, ezt direkt kerültem, de annyit el tudtam nála érni, hogy bármilyen zenét megkedvel, azt megmutatja nekem, hogy mondjam el a véleményemet az előadóról is, meg a zenéről is, legyen az bármilyen műfajú, magyar vagy külföldi, és nyilván oda-vissza megy ez, én is kíváncsi vagyok az ő ízlésére és véleményére.

T: A saját sztorimból tudom, hogy mennyire fontos, hogy a szülői támogatói közeg meglegyen, és nekem nagyon jó kapcsolatom van a szüleimmel és erre vagyok kíváncsi a fiaddal kapcsolatban, hogy mennyire érzed fontosnak, hogy támogasd azokban a dolgokban, amiket ő szeret csinálni, amiben saját jövőt lát?

M: Hát nagyon! Ha tudom és van rá lehetőségem, én mindenben támogatom, legyen az jégkorongozás, gördeszkázás, graffiti…Már alig várom, hogy megtalálja azt, ami majd igazán érdekelni fogja, ami igazán a szenvedélyévé válik, mint nekem a zene. Szerintem már nagyon közel van ahhoz, hogy ezt megtalálja, és én nagyon fogom támogatni, még akkor is, ha nem feltétlenül értek azzal egyet, amit ő kitalált. Úgy gondolom, hogy nem nekem kell vele egyetértenem, hanem őneki kell benne tehetségesnek lenni egyrészt, másrészt szeresse amit csinálni fog, az úgyis megtanítja majd azokra a dolgokra az életben, amire a szülő nem tudja felkészíteni.

Én nem tudok helyette felmenni a jégre, mint ahogy helyetted se tud apukád lesiklani a sípályán. Elmondhatja, hogy adjál bele mindent, de neked kell odatenned magad és a szüleid hiába hozzák le a csillagokat az égről, ha neked nem megy, vagy nem teljesítesz, akkor nem fogsz bekerülni a csapatba, stb. A zenében ugyanez van: ha mi anno nem dolgoztunk volna annyit az Ecküvel, és nem tettük volna fel az életünket erre, akkor most nem beszélnénk arról, hogy a Hősök jövőre 20 éves lesz és október elsején megjelenik az új videóklipünk, érted…

T: Persze! Zsenifelfogás. És mennyire látod a fiadat szerencsésnek, hogy egy ilyen digitalizált világba született bele? Mennyire félted a közösségi média veszélyeitől és ettől a nagy online tértől?

M: Hát, hogy ebbe született, arról egyrészt nem tehet, másrészt én se… :). Szerencsére ő inkább az a kinti gyerek, szívesebben megy el focizni, vagy rollerezni, minthogy nyomkodja a telefonját. Inkább én szoktam mondani neki, hogy posztold már ki az a képet az Instára, tök jó, ő meg: ááá, nem érdekel! Én meg mondom, hogy de, érdekeljen, ebben vagy, ez kell hozzá! Sajnos ma az, hogy egy brandet vigyél, építs, nem elég az, hogy megjelennek dalok egy képpel a Youtube-on. Kell hozzá az Instagram, kell hozzá az imidzs, az arcod. Sajnos, vagy nem sajnos, ez ilyen.

De persze, ha nem akarja, nem rakja ki. Csak javaslom, ha szerintem jó a kép, de nem szólok bele. Az iskolába, abba igen, keményebben, de ez is vicces, mert ugye magamból indulok ki, hogy én hogy akarom megrendezni őt bizonyos szituációk miatt, hogyha én sokkal rosszabb voltam anno az iskolában… :). És akkor mindig röhögök:).

Volt már olyan, hogy be kellett mennem az iskolába a tanárnővel beszélni, mert mondjuk verekedett, vagy ilyesmi – tudod, jégkorongozó gyerek, megvédi magát, arra meg tudtam tanítani, hogy ne egyből üssön, de azért álljon ki magáért, ne hagyja magát. Vicces sztori, a tanárnő is azt mondta, hogy igazat ad a gyereknek, mert háromszor szólt az osztálytársának, hogy ne verd le a tolltartómat, mert baj lesz, és a harmadikra leverte, hát kapott, de ezért kapott szaktanárit, stb., és mondtam, hogy kapja meg a büntetését, semmi gond nincsen ezzel, de én ezért nem fogom bántani. Elmondom neki, hogy nem szabad verekedni, de ha belegondolok, hogy én milyen voltam, akkor leszakad a plafon, én ezerszer – remélem, hogy ezt nem fogja meghallgatni, de – én ezerszer durvább voltam :). Ráadásul nem is volt az olyan régen :).

T: Ahogy említetted, hogy a fiad egy kinti gyerek, te is megmaradtál kinti gyereknek és elhagyatott helyeken jársz a világban…

M: Igen, az urbex, imádom!

T: Ez nagyon izgalmas, mesélj erről egy kicsit!

M: Tavaly a bajkonuri-kazahsztáni űrbázison voltunk, ez a sztori bejárta a magyar sajtót, mert nagyon kevés ember volt még ott a világon. Nagyon büszkék vagyunk rá, hogy köztük vagyunk mi is, magyarként meg főleg elsőként. Ennek a kalandnak az egy éves évfordulójára kiállításunk lesz október 27-től Budapesten, a Madách téren, a Telep Galériában, Űrhajó a sivatagban címen.

De voltunk Olaszországban is most egy másfél hónapja, egy ilyen kis urbex túrán, nagyon szép helyeken – vagyis nem szép helyeken, de nekem ez a szép hely -, meg hát elég sok komoly tervünk van a világban, csak hát most nem lehet menni semerre, sajnos. De igen, ez a másik szerelem, az urbex, meg a fotózás, videózás, a graffiti és a zene mellett, nyilván. A Covid helyzet miatt sajnos most a zenélés kicsit háttérbe szorult, amúgy jön az új videóklipünk is október elsején Deego-val, amit szintén én forgattam. Úgyhogy vannak dolgok, amikkel foglalkozom, de nagyon sajnálom, hogy nem tudunk koncertezni, az nagyon hiányzik, de reméljük, hogy ez hamarosan véget ér, és újból megyünk a turnéra és visszaáll minden.

T: Igen, szerintem te egy kicsit a magyar Crow vagy, művészlélek és előadó és minden egyben, hogyha ezt nem veszed sértésnek, vagy nem tudom, hogy ezt pozitívan veszed-e, de nagyon pozitívan mondom :).

M: Művésznek tartom magam, porcelánfestő a végzettségem, tehát én Herenden végeztem, és ott is dolgoztam, szóval a “pappirom” is arról szól, hogy én egy ilyen művészeti iskolába jártam. De ez nagyon menő, hogy Crow mellé emlegettél, hogy én lennék a magyar Crow, jó lenne :).

T: Szerintem egyértelmű, hogy az vagy! Nagyon köszönöm, hogy velünk beszélgettél! Szupert dumáltunk és köszönöm a kedves hallgatóinknak is, hogy velünk tartottak!

M: Én köszönöm, hogy meghívtál, tesó!

Az interjú, a Spirit FM-es rádiós interjú szerkesztett verziója. A teljes rádió interjú itt érhető el.

Trunk Tamás / Dablty
Online szerkesztés: Bíró Mátyás

Fotó: hosok.hu