Biztos ez, mint a föld forgása: az idősebb generációk szemében az éppen felcseperedő, felnőttkorba érő nemzedék mindig egy lusta, semmirevaló, önző és eltájolt embertömegként jelenik meg.

Gondoljuk csak arra, hogy pár éve még a millenialokat vádolták azzal, hogy a sörözéstől elkezdve a hoteleken keresztül egészen a majonézig MINDENT IS kinyírtak – egyes géniuszok szerint ez a generáció lakásokat se azért tudott venni, mert túl sok avokádós szendvicset kajáltak.

Azóta azonban lefutott még egy generációs rotáció, és ma már leginkább a Gen Z áll a bezzeg-az-én-időmben típusú vádaskodások célkeresztjében. A felhozatal nagyrészt a szokásos: általában az idősebbek zsolozsmáznak arról, hogy túl sokat töltünk képernyők előtt, lusták, önzők vagyunk, és minden egyes szabad percünket szelfizéssel, piálással, drogozással, stb. stb. töltjük.

Ami viszont már tényleg meglepő, hogy a már említett, maguk is sokat szenvedett millenialok nagy része szerint is bajok vannak a zoomerekkel: 61%-uk gondolja úgy, hogy túl pénzcentrikusak a z-generációsok, 54%-uk szerint pedig a csapatmunkára és a kollaborációra is kevésbé képesek.

De hogyan mérhető és magyarázható igazából, hogy miért gondolják ezt a Gen Z-ről, és van-e benne egyáltalán igazságtartalom?

Forrás: Pixabay

Látszat és valóság

Kezdjük rögtön azzal, hogy a Gen Z-t érő vádak rendszerint a generáció internetes jelenlétén alapulnak – nyilván nem úgy ítél el egy öregebb ember egy több millió fiatalból álló társadalmi csoportot, hogy külön elemzi annak mindegyik tagját.

A generáció online jelenléte pedig elég egyértelmű támadási felület: jelenleg a Z generáció használja leggyakrabban a szociális médiát, így a nagy számok törvénye szerint több olyan kifogásolható tartalom kerül fel a netre, amik alapján aztán mindenki a saját nappalija nyugalmából hozhatja meg vádaskodó ítéleteit.

Nem arról van szó tehát, hogy a Z generáció előtt ne lett volna minden nemzedékben pontosan ennyi magamutogató, anyagias kilengés és arc, csupán eddig kevésbé volt platform arra, hogy az ilyen dolgokat az ember megossza, és hogy azok mindenki más számára láthatóak legyenek.

Innentől ez a kérdés már többé-kevésbé száraz médiateória: mennyire befolyásolja a viselkedési formáinkat a médium, amin keresztül kommunikálunk? “All media work us over completely” – állította Marshall McLuhan kanadai filozófus, aki az internet megjelenése előtt 30 évvel elég jól megjósolt pár dolgot azzal kapcsolatban.

Ez nem azt jelenti azonban, hogy az internet és a közösségi média varázslatosan új tulajdonságokkal ruházza fel az azon egyre több időt töltő fiatalokat, mindössze azt, hogy új csatornákat ad, és felerősíti nagyon is létező ingerek kifejeződését.

Ez a jelenség pedig, mint minden, média által az emberiségre gyakorolt hatás, nem jó és nem rossz, hanem semleges. Igaz hát, hogy az egyre erősödő feedback loop, amit az internettel szőtt szimbiózisunk tódit, több teret ad az önzésnek és az anyagias világszemléletnek – de közben ennek teljesen más hatása is van a Z generációra.

Amikor a magamutogatás aktivizmusba csap át

A Z generációt önzéssel és magamutogatással vádolók általában hajlamosak elfelejteni, hogy a megnövekedett online jelenlét számos pozitívummal is jár: a jelenlegi 18-24 éves korosztályról számtalan kutatás kimutatta, hogy kevésbé hajlamosak a politikai apátiára, és szívesebben nyilvánítanak véleményt közéleti kérdésekben.

Amellett, hogy a számokat elemezzük, ennek bizonyítására érdemes csak körbenézni a körülöttünk lévő világban: olyan ügyekben, mint a társadalmi igazságosság különböző kisebbségek védelmében, vagy épp a klímaváltozás, világszerte élen jár az a generáció, amit a leggyakrabban jellemeznek képernyőre tapadt zombikként – ez utóbbi ügyről egyébként én is írtam hosszabban korábban.

Az internetkorszakban ez egyébként nem csak az ő kezdeményezésük: a politikai folyamat a kampányoktól kezdve a közvetítésekig, illetve a fejlemények megtárgyalásáig (értsd: komment szekciókban való őrjöngésig). Ez egy koordinált, logikus lépés a kampányfőnökök és a hírszolgáltatók részéről, és elkerülhetetlenné teszi, hogy az internetes térben találkozzon a közélet az új generációval.Ennek pedig az az eredménye, hogy a politikai narratívák felett egyre kevésbé a politikusok és a hatalmasok gyakorolnak uralmat: egy ilyen környezetben a kontroll elkerülhetetlenül átmegy a kisember kezébe. Ez pedig egy olyan fordulat, aminek kihasználásában és tettekké váltásában élen jár a Z generáció.

Vagy ahogy az ENSZ ifjúsági kongresszusának egy 18 éves résztvevője megfogalmazta: “Valóban a közösségi média felé orientálódunk, de arra használjuk, hogy oktassuk magunkat és egymást egy olyan politikai klímáról, aminek használ az ignoranciánk. Ez pedig a komplicitással egyenlő – és mi visszautasítjuk, hogy komplicitek legyünk.”

Kognitív többlettel felnőni

Nyilván adódik a kérdés, hogy mégis miért történik mindaz, amiről eddig beszéltem: miért épp ez a generáció önti tele az internetet eddig sosem látott módon egyrészt olyan dolgokkal, amik igencsak felidegesítik idősödő polgártársainkat, illetve azokkal amit alapjaiban változtatják meg a politikát és az aktivizmust?

Ez az egész viszonylag egyszerűen megmagyarázható. Egyik legkedveltebb volt egyetemi tanárom, Clay Shirky fogalmazott meg az úgynevezett “kognitív többlettel” kapcsolatban néhány érdekes gondolatot (részben Marshall McLuhan nyomán).Ez a teória arról szól, hogy az újonnan népszerűvé váló digitális felületek kihasználnak egy alapvetően mindenkiben jelenlévő önzetlenséget, és szimpla fogyasztóból alkotókká változtatja a médiafogyasztókat – ennek köszönhetően pedig megnyitja az utat olyan kezdeményezések és önkéntes kontribúcióra alapuló kampányok előtt, amik elképzelhetetlenek lennének anélkül, hogy az emberek önkéntes munkát végeznek, mindenféle fizetség elvárása nélkül.

Ez pedig dióhéjban megmagyarázza az utóbbi évek tartalomgenerálási robbanását: beszélhetünk open source szoftverről, tömegek által finanszírozott és létrehozott politikai kampányokról – a Black Lives Matter például szinte teljesen online szerveződött számtalan aggódó amerikai által – vagy épp arról a shitposzt-oldalról, aminek a teljesen idióta tartalmai folyamatosan felugranak az idővonaladban.

Két dolog közös bennük: egyrészt valaki olyan csinálta, aki nem várt fizetséget, és önszorgalomból végzett el egy kreatív tevékenységet – másrészt pedig, ez a valaki statisztikailag erősen valószínűsíthetően egy Z generációs ember volt. Ez csak sima matematika, mivel minthogy már említettem ez a generáció használja legtöbbet a közösségi médiát.

Ezen felül akad még az a nem túl apró különbség a gen z és az előtte jövők között, hogy ez a nemzedék már abszolút natív módon, beleszületve éli meg a kognitív többlet világát. Azért különösen jelentős a jelenlegi kései tinédzserek és korai huszonévesek szerepe az így kialakult világban (aminek ha akarjuk, ha nem, minden internetkapcsolattal rendelkező ember részese), mert ők az első eresztés a világtörténelemben, akik először nem turistaként kerültek ebbe a környezetbe.

Éppen ezért különösebb gátlás nélkül használja ki annak lehetőségeit – ennek pedig nyilvánvalóan az a végeredménye, hogy az általuk tanúsított magatartást az idősebbek egyáltalán nem tudják jellemezni a szükséges tudás és szókészlet híján, így olyan, már bejáratott és biztonságos jelzőkhöz fordulnak, mint az “önző,” “magamutogató” és az “anyagias.”

Ezt a hatást erősíti aztán az, hogy a jelenleg felnövő generációk tagjai egyre távolodnak attól a rendtől, amihez az idősebbek hozzászoktak, így a konfliktus elkerülhetetlenné válik.

Viszont mindez minden generáció számára érthetően illeszkedik abba a mintába, ami mindig is jellemezte az emberiség és a média fejlődését: a világ változik, az önkifejezés és a munka definíciói pedig vele együtt változnak – legfőképpen pedig az, hogyan kapcsolódunk, hogyan érjük el egymást. Ez nem rossz, vagy jó dolog. Ez az egyetlen út.

Mohos Máté