Jöjjön már a refrén

Az, hogy streameljük a zenéket, nagyban befolyásolja a felépítésüket is.

A zeneiparban mindig meghatározó volt a technológia. A hangszerek fejlődése új fejezeteket tudott nyitni a műfajokban: gondoljunk csak magára az elektronikus zenére, mint jelenségre, vagy a manapság a rapet meghatározó FL Studio szoftverre. E technológiai fejlődéssel pedig együtt változtak a zenehallgatási szokásaink is.

Míg előtte walkmaneket lehetett látni az utcán, az iPod 2001-es megjelenése a híres „1000 szám a zsebedben” szlogenjével hatalmasat robbant az iparban.  Ezzel párhuzamosan eljutottunk oda, hogy a bakelitet, később CD-t, vagyis a fizikai adathordozókat leváltották a virtuálisak.

Rátöltötted a telefonodra Soulja Boy ’Crank that’ című számát és ment a buli a busz hátsó ülésén. Ha a haverod egyik zenéje nagyon megtetszett, elkérted tőle Bluetooth-on és annyi volt. Semmi pepecselés lemezekkel, milyen könnyű világ volt.

Na, most már ennyi sem kell. A streaming szolgáltatások megjelenése elhozta azt a világot, hogy internetkapcsolattal szinte az összes számot eléred néhány érintéssel. Illetve még feltétlen internet sem kell, az előfizetők számára kínálnak az applikációk olyan lehetőséget, hogy offline módban is tudják hallgatni a letöltött számokat.

Ez fogyasztói oldalról nézve hatalmas biznyák, hiszen párezer forintból teljes kényelemmel tudod a kedvenc zenéidet hallgatni, személyre szabott lejátszási listákat és ajánlásokat kapsz. Csak valamiből meg kell élnie a zenészeknek is.

A CD eladások korában egy-egy népszerű album vagy kislemez jó pénzt hozott a házhoz. A streaming korában azonban máshogy számolódik a zsé. Tavaly a globális zeneipari bevételek (majdnem 20 milliárd dollár) fele jött streamingből, Amerikában ez az arány 80 százalék. De hogyan is kapnak pontosan pénzt a zenészek?

Minden lejátszás után jár egy nagyon kis összeg (egy cent – vagyis egy század dollár – töredéke). Lejátszásnak az számít, ha valaki legalább 30 másodpercig pörget egy számot. Viszont ennek a pénznek is csak a 13 százaléka jut a zeneszerző zsebébe. Ez összességében azt jelenti, hogy többmilliónyi lejátszás kell ahhoz, hogy legalább valamennyire meg lehessen belőle élni.

A kihívásokhoz alkalmazkodni kell. Az egyik ilyen módszer, hogy rövidítik a zenéket. Ez egy teljesen logikus lépés, hiszen, ha egy szám 2 és fél perc hosszú, akkor 4-szer lehet 10 perc alatt végig lejátszani, míg, ha ugyanez a dal 5 perces lenne, akkor értelemszerűen csak 2-szer.

Egy másik következmény pedig a számok elejének változása. Régebben nem volt ritka az, ha egy perc körül kezdődött akár az ének, vagy csak 90 másodperc után szólalt meg az első refrén. Volt lehetőség a hosszabb felépítésre, és ezt ki is használták a művészek.

Most azonban legalább 30 másodpercig bent kell maradni a fülekben, ezért hamarabb indulnak be. Rövidülnek az intrók, és korábbra teszik a refrént. Nem ritka az sem, hogy ezzel kezdenek: az idei év legtöbbet streamelt dala, a Señorita például 15 másodpercnél azzal indít, ahogy Camila Cabello énekli, hogy imádja, ha señoritának szólítják. Valószínűleg sokan éneklik vele együtt, belefeledkezve saját hangjuk gyönyörébe, és már pattan is a 30 másodperces határ, ezzel együtt pedig a bevétel Cabello kisasszonynak és párjának, Shawnnak.

A technológia fejlődése és a fogyasztói szokások változása továbbra is magával hordozza a zeneipar adaptációját, ami valószínűtlen, hogy leáll a jövőben. Addig is örüljünk neki, hogy a zenészek hamarabb belevágnak a jó részekbe.

Búzás Balázs / Corporation Z

A The Economist cikke alapján