Tollár Mónika: az élet nem olyan, mint egy videójáték

A lemez két oldala. A cím Janikovszky Évát idézi, ahogy a cikkből kiderül, nem véletlenül. Tollár Mónika rendező, kreatív brandépítő tanácsadóval beszélget Trunk Tamás

Trunk Tomi: Ezerarcú személyiség vagy… Leginkább most két élettered helyezném fókuszba. Egyrészt színházi produkciós vezetőként és rendezőként alkotsz, másrészt kreatív marketing tanácsadó, brandépítő vagy, ez utóbbit egyetemen is tanítod. Ennek a két világnak az ötvözéséről, na meg persze az új generációról szeretnék veled beszélgetni. A legújabb könyvemmel, a Kintsugi-val kapcsolatban kezdtünk beszélgetni, és egy szuper gondolat csere kezdődött el  köztünk. Elképesztően tisztelem a munkásságod, és persze felkeltette az érdeklődésem, hogy missziódnak érzed Janikovszky Éva munkásságát továbbvinni, életben tartni. Mennyire kell ehhez egy örök fiatal mentalitást fenntartani, akár egy ilyen gyerek-lelket?

Tollár Móni: Én azt gondolom, ahhoz, hogy az ember igazán tudjon alkotni, meg kell tartania a kapcsolatot a saját belső gyermeki énjével. Színházi alkotóként az ember mindig kezet tud fogni a benne lakó gyerekkel, vagy el tudja vinni őt kávézni, tud vele beszélgetni, hisz itt ebből az oldalunkból merítjük a fantáziát. Míg ha a bennünk élő gyereket elengedjük magunkból, akkor leszünk igazán morgolódós és unalmas felnőttek.

Lenyűgöző ezeket a gondolatokat hallani, úgy látom, hogy te elég sokszor vitted el ezt a gyermek önmagadat kávézni, és nagyon sokszor ültök le beszélgetni. Mit gondolsz, akár a színházi világon kívül is, ez mennyire hiányzik a klasszikus felnőttekből, az idősebb generációból?

Bár a kreativitás nem feltétlenül életkorhoz,  inkább egy világlátáshoz, szellemiséghez kötött, arról szól,  hogy én hogyan akarok a világra tekinteni, illetve hogy mit gondolok magamról. Többféleképp lehet megélni is: meghatároz-e az életkorom, érdemként tekintek-e rá, vagy pedig inkább csak egy állapot. Én sok embernél azt látom, hogy az életkoruk  előrehaladtával tulajdonképpen beleöregszenek ebbe a szerepbe. Mármint hogy “komoly ember vagyok, komoly dolgokkal foglalkozom”. Ahogy A kis herceg-ben is olvashatjuk Az üzletembertől. Azok, akik nem veszik annyira komolyan magukat, azok egy sokkal könnyedebb, lazább, sokszínűbb életet tudnak élni, ellentétben  azokkal, akik nagyon komolyan, előre megfontoltan végigmennek ezen a felnövési folyamaton.

Nagyon tetszett a gondolatod, hogy a fiatalság bár alapvetően csak egy stádium, mégsem kell hogy elveszítsük, csak azért, mert idősödünk. Ezt sokszor generációkutatóknak is észre kellene venniük, akik nagyon könnyen beskatulyázzák a generációkat. Mit gondolsz, ennek az új generációnak Janikovszky Éva műveire és gondolataira mennyire van szüksége, akár az  alfa generációnak. Egy klisével fogok élni, de megállapíthatjuk, hogy azért egyre inkább játékkonzolokon nőnek fel a mai gyerekek.

Janikovszky Évát azt hiszem, hogy alapvetően a gyerekkönyveiről ismerik az emberek. Gyerekkönyveknek mondjuk, miközben ezek a történetek valójában nem gyerekeknek szólnak. Évának az úgynevezett gyerekkönyvei, amiket leginkább Réber László rajzaival tudunk azonosítani, valójában a felnőttekhez szólnak.

Arról a gyermeki lelkületről beszélek itt megint, amit sokan elvesztünk, viszont amit megtartva talán megérthetnénk, hogy gyerek szemmel miért furcsák a felnőttek.  Mire felnövünk,  gyakran elfelejtjük, amit gyerekként csináltunk, és nem szeretnénk megengedni saját gyerekeinknek. Éva könyvei nem feltétlenül az alfa- vagy a z-generációnak adnak sokat, hanem az idősebbeknek, akik már rendelkeznek azzal az élettapasztalattal, hogy tudjanak nevetni  ezen a nagyon jellegzetes janikovszkys humoron. Arról az érzésről beszélek, amikor a végére rájövök hogy tulajdonképpen saját magamon röhögök. Amit viszont nagyon fontosnak tartok, hogy ha valaki nem találkozik humorral egész sokáig gyermekkorában, akkor ezt a fajta fanyar humort nem nagyon fogja érteni, és ez egy igazi nagy veszteség.

Tehát, ha jól értem az a tökéletes recept a Janikovszky könyvekhez, hogy gyerekként kicsit lerakjuk az alapot ehhez a humorhoz, és ehhez a szemléletmódhoz, hogy gyerekeink felnőttként visszanyúlhassanak hozzá, és újra gyerekké válhassanak.

 Sok mindent tud Éva, amit nagyon nehéz megfogalmazni úgy, hogy közben ne legyek tudálékos. Ez a humor egyrészt egy hihetetlen mély emberismeretből, egy nagyon pontos odafigyelésből és sok szeretetből és elfogadásból áll. És ennek a keveréke valami hihetetlenül felszabadító tud lenni, amikor akár olvasás közben, akár színházban találkozunk vele. Mert ami most körülvesz minket, az leginkább  figyelmetlenség,  felszínesség, túl korai ítélkezés, empátianélküliség, azaz az emberségesség kihalása. Na most ez az, amit  Éva a másik irányból pont jól összekever, és ebből van most már nagyon nagy hiányunk.

Én eléggé klasszikusan lettem szerintem sok szempontból nevelve, nagyon-nagyon sok  mesével, sok Janikovszkyt olvastam gyerekkoromban. Még azt is tudom, hogy az én születésemre anyukám még az Örülj, hogy fiú című könyvet kapta, és örült is, szerencsére! 🙂 Neked is van egy fiad, ő is ennek a sokat vitatott generáció  tagja. Te őt mennyire irányítod, vagy tereled abba az irányba, amin te is keresztülmentél, amit te is megélsz, hogy a klasszikus értékek igenis meglegyenek neki. Vagy mennyire látod kritikusan azt az utat, amin  az ő generációja végigmegy, amíg felnő?

Benedek 11 éves lesz egy hónap múlva, és most kezdett kamaszodni. Most vagyunk annak a határán, hogy azt az édes cuki kisfiúságát kezdi elveszíteni, és kezd azzá  a hűűű, nagyon szarkasztikusan beszólogató, a határait, meg az én határaimat keresgető “nagyfiú”-vá válni, aki még nekem is szokatlan és még nekem is kell vele ismerkednem.

Az elején elkövettem a nevelésében azt a hibát, hogy koncertről színházba, színházból irodalmi estekre rángattam, és meg akartam neki mutatni, hogy amivel a mamája foglalkozik, az mennyire fantasztikus és nagyszerű. Sikerült őt ez ügyben rögtön egy olyan túlcsordulásig eljuttatni, teljesen elege lett a színházi előadásokból, a koncertekből és mindenből, ami kultúra. Nagyon sokat olvastam neki, ettől függetlenül ő mégsem olvas. Látom, hogy ez az online világ, ez a fajta azonnali vágykielégítési lehetőség nagyon megváltoztatja az ő korosztályának a kultúrafogyasztási szokásait.

Abban tudok reménykedni, hogy mindaz, amit én beletöltöttem az ő fejébe, meg a lelkébe a kultúrával kapcsolatban a magam “old-school”módján, ez majd egyszer hasznos lez neki, táplálkozni tud belőle, akár 20-30 év múlva. Én is teleraktam a gyerekszobáját mesekönyvvel, a fél Szabó Ervin könyvtár itt van. Azt gondoltam, hogy így éjjel-nappal olvashat. De ő a szobájába belépve körbenéz és azt mondja: “Mama ezek itt halott fák. Ennek így mi értelme va n?”Szerinte ahhoz, hogy ő olvasni tudjon, ahhoz nem kell fáknak meghalnia, ebben nincs szépség, ebben egy régi paradigma van, hogy mi megszoktuk a könyv vásárlást, és a könyv fogyasztást ebben a formában. Ő e-könyvet fog olvasni, mindent a számítógépén csinál. Ez nekem furcsa, hisz én attól érzem magam biztonságban, hogy őt ebbe a régi rendszerbe próbálom belekalapálni, ahogyan én megszoktam az életemet.

Én ezt egyébként szupernek tartom, mert erre tud ő is építkezni, még ha más irányban is teszi, és biztosan nagyon hálás lesz, illetve hát az is. Ehhez kapcsolódva fel akartam tenni azt a kérdést, hogy szerinted hogyan  lehet vonzóvá tenni az új generációnak a könyv olvasását, a színházat. Roald Dahl-nak van egy verse, Tanács a televíziózással kapcsolatban a címe, amit én még Csermely Ákos Verset mondani ér! csoportjában is elmondtam, és nagyon-nagyon szeretem. Ő ott nagyon klasszikusan látja ezt a kérdést. Szerinte, ha a ttévét  kiveszi az ember a gyerekszobából, akkor olvasni fognak a gyerekek. De hogyha jól értelmezem, akkor te egy kicsit a kettőnek a találkozását, a kombinációját látod relevánsnak a jövőre nézve?

Én azt hiszem, hogy a színház is akkor tud érdekes lenni a következő generáció gyerekeinek, ha kilép a kukucskálódoboz-színpad paradigmájából. Ahol bemegyek, leülök, bámulok előre, majd kiveszem a ruhatárból a kabátomat és hazamegyek. Szerintem ennek így már nem sok ideje van hátra. Akkor tud a színház érdekesssé válni az új generáció számára, ha az interaktivitás és a valódi odafordulás meg tud történni a néző és játszó között. Sokkal inkább az összekapcsolódásra kell hogy a hangsúlyt majd helyezni, mert ez a fajta frontális kultúrafogyasztás, amit mi megszoktunk, szerintem nem fog nekik menni, ez nem lesz a fiataloknak elég, ezt ők meg fogják unni.

Szerinted ez egy negatív dolog, hogy ezt mi meg fogjuk unni, vagy hogy egyszer talán erre nem leszünk vevők, vagy egyszerűen ez egy klasszikus evolúciója egy adott művészeti ágnak?

Ez egy csodálatos lehetőség arra, hogy egy művészeti ág megújuljon végre, és hogy ne mindig azt ismételjük, amit az előző generáció csinált. Két egyetemen is tanítok, és mindig azt mondom a hallgatóimnak, hogy semmiképpen sem szeretném őket a klasszikus módon tanítani. Amit én tudok, amit mondjuk 5-10 évvel ezelőtt csináltam, az szerintem senkit nem érdekel. Inkább kérdéseket teszek fel nekik, és próbáljuk meg kitalálni együtt a választ, legyen az marketing, cégalapítás, vagy brandépítés. Merthogy van a hallgatóknak sok ó jó ötletünk, de senki nem kérdezi meg őket. Tehát az összes műfaj megújulási lehetősége az a párbeszéd, és az a fajta rákérdezés, hogy neked milyen élményed, milyen érzésed van  az adott dologgal kapcsolatban. Ez egy csodálatos homokozó, amiben tulajdonképpen lehet egy csomó lapát, meg sütiforma, és állati klassz dolgokat lehet együtt építeni.

Hogyha jól érzékelem, akkor te egy elképesztően nagy párbeszédben vagy a fiaddal is. Ahogy mesélsz, az a kérdés merül fel bennem, hogy neked mennyire sokat változtatott a szemléleteden az, hogy láttad a kisfiad 11 éves korig felcseperedni? Mennyire nyitott meg ez akár új perspektívákat? Ez a gondolkodásmód, amit képviselsz, elképesztően “újgenerációs”.

Arra próbálok gondolni mindig, hogy az a foglalkozás, amit majd a Benedek  művelni fog, arra most még nincs is szó. Innentől kezdve gyakorlatilag reménytelen  felkészítenem őt egy olyan jövőre, amiről még nekem sincs fogalmam, de még neki se. Tehát én azt szoktam megmutatni neki, hogy szerintem mi az, ami izgalmas és érdekes az életben, mi az, ami klassz, mi az én élményem a világgal kapcsolatban. Abban, ahogy a jövő  alakul majd, remélem, vele tudok tartani, és később is ugyanúgy  majd befogadni az új világot.

Az oktatási rendszert sokan kritizálják. Nekem, amíg itthon jártam Magyarországon iskolába, mielőtt elmentem Ausztriába, kifejezetten pozitív élmény volt, hiszen szuper tanáraim voltak és így nagyon jó alapokat raktak le mindahhoz, amit most csinálok. De kíváncsi vagyok a te véleményedre erről.

Benedek kitüntetetett helyzetben van, mert ő egy magániskolába jár, tehát nem az állami rendszeren belül mozog. Két éves kora óta gyakorlatilag a bölcsődét is egy magánintézményben kezdte, egy angol-magyar Montessoriban, tehát ő soha nem volt a klasszikus rendszer része. Ebből adódóan neki valószínűleg fogalma nincs arról, hogy mi történik ebben az országban, sem oktatási téren, de egyébként sem. Mint egy mesebeli királyfi, azt hiszi, hogy mindenkinek olyan az iskolája, mint az övé. Remek tanárai vannak, nagyon emberségesek, és azt gondolom, hogy ez a legfontosabb, hogy nem veszik el az életkedvét, nem veszik el a nyitottságát és a kezdeményező képességét.

Ettől függetlenül azt gondolom, hogy most , hogy rájuk szakadt ez az online oktatás, gyakorlatilag kinyitott kapukon keresztül dobtuk át a gyerekeinket mindabba, amit eddig megpróbáltunk keretek között tartani. Tehát a túlságos digitális létről beszélek itt. Nagyjából kettő nap alatt jött rá, hogy ha ő a digitális oktatást nézi az egyik monitoron, akkor, ha a monitort megosztja, akkor könnyen tud közben még játszani, mondjuk Minecraftot. Lett email címe, belépő kódjai, gyakorlatilag úgy száguld a neten belül, hogy valószínüleg én a feléről sem tudok már. Én ezt a kamaszodás során komoly problémának érzem, mert leginkább azt látom nála, hogy a való élet valahogy nem elég érdekes számára. A játékban, a csetelésben, a videónézegetésben sokkal erősebb ingerek vannak jelen. Sokkal érdekesebb ingerek, mint egyébként az, hogy kijöjjön a konyhába túrógombócot csinálni. Amivel Benedeknek majd generációs szinten szerintem szembe kell néznie a kortársaival együtt, az a késleltetésben  képességének hiánya bennük. Egész egyszerűen a vágykielégítésük iszonyú hamar megtörténik, nagyon hamar meg tudnak kapni mindent, és az, hogy valami késik, vagy késleltetődik, vagy várni kell rá, ezt ők abszolút nem értik. 

 Egy-két adással korábban itt a Corporation Z-n pont erről a témáról beszéltünk, ahol az adventet jártuk körbe, hogy mennyire tud ez a generáció még várakozni. Amit mondtál, hogy a klasszikus élet, a való élet már kezd kicsit unalmassá válni. Ha most egy szülő hallgat minket, ez sokaknak sokkoló és ijesztő lehet. Mennyire menthető akkor még ez a generáció vagy kell-e menteni ezt a generációt?

Én a megmentése helyett inkább arról beszélnék, hogy mit lehet azzal az érzéssel kezdeni náluk, hogy a való életben nincs mindig olyan gyorsan visszacsatolás jutalmazás, mint a játékokban. Hogyan lehet ezt jól megtanulni kezelni, hogy elvégzek egy pályát, kapok érte 40 aranyat és amikor majd 50 aranyam lesz, akkor veszek belőle valamit, amivel bejuthatok valahova. Nyilván nevetek ezeken a dolgokon, amiket csak így hallok a szobájából. De az biztos,  hogy az élet az nem mindig ilyen, nem mindig adnak 40 aranyat azért, amikor jók vagyunk, sőt! Van, hogy úgy adnak 40 aranyat, hogy valójában nem csináltunk semmit. Tehát ennél  bonyolultabb lesz az élet, és nem tudom, hogy ezt nekik hol és hogyan tudjuk majd jól megtanítani. Azt, hogy valójában az élet olyan, mint egy videójáték, de annál sokkal izgalmasabb és a kiesési rendszere is. Ha érted, amire gondolok.

Teljes mértékben értem amire gondolsz, és örülök, ha ez a  hallgatókat, olvasókat is elgondolkodtatja. Kicsit azonban tekintsünk rá egy másik témára is, hiszen marketinggel is foglalkozol. Sokaknak az van a fejében, hogy a marketing egy eszköz, amivel termékem a piacra jutásár segítem, amivel anyagi hasznot növelhetek. Most szerintem a marketing már  ennél sokkal-sokkal több, és igazából visszanyerte a valódi jelentését. A Magyar Marketing Szövetségnek marketing evangélista kampánya, része vagyok,  ahol arról meséltem, hogy a market, a market place, mint a piazza, a tér, a piac, az emberek találkozási helye volt, ahol nem csak árukat, hanem gondolatokat is cseréltek.

Ezzel a marketing kicsit visszanyeri ezt a klasszikus értelmét, hiszen különösen ma nem csak az eladásról kell szóljon, hanem a közösségről. Egymástól inspirációt is gyűjtünk, egymással kapcsolatba kerülünk, és már úgy tud sikeressé válni egy márka és úgy “jó” a márkaépítés, ha nem csak versenyzünk, hanem közösségben gondolkodunk . A marketing  félelmetes szava helyett szerintem a marketing egy felemelő dolog, ami a  hétköznapjainknak tökéletes része. Te hogy látod a marketing jelenét és jövőjét?

 Számomra a marketing egy kreatív játszótér. Ha valamiről az jut eszembe, hogy “hú, ez milyen marketing”, az már szerintem kicsit problémás, mert valójában én azt a fajta marketinget, azt a fajta promóciót szeretem, ami leginkább arról szól, hogy valaki valamit csinál, amiben nagyon hisz, ami szerinte remek, nagyszerű, és hogy vannak olyan emberek, akiknek szerinte ez hasznos lenne. A marketing számomra az, ahogy az illető ezt próbálja elmesélni. Azt, hogy az amit ő csinál, az neki miért fontos, és hogy akihez el szeretne jutni, annak hogyan tudná az életét könnyebbé, jobbá, szebbé tenni.

A story telling, vagy az úgynevezett purpose-alapú marketing ez, ami arról szól, hogy az életemnek van egy értelme, ami miatt én ezt csinálom,, és ezt a mások javára és az önmagam örömére továbbadom.

A tukmálás az nem marketing. Az arról szól, hogy nem igazán létező igényeket, hiányokat, elkezdünk az emberekben kifejleszteni olyan dolgok iránt, amire egyébként nagyon nincs szükségük. Ez az, amit  a hallgatóimnak és diákjaimnak próbálok tanítani, hogy ne a termék irányából nézzenek a marketingre, hanem abból az irányból,  hogy  az alkotónak, fejlesztőnek, és azoknak az embereknek, akikhez ő beszél, mi közük van ehhez az egészhez, akiknek jó lenne, hogyha rátalálnának az adott ötletre, termékre, szolgáltatásra.

Az biztos, hogy az idő már sokszor bebizonyította, az az igazán fenntartható marketing, és az igazán fenntartható fejlődés, amikor erről az emberi oldalról – ahogy én is a Kintsugi című könyvemben leírom – a purpose-oldalról közelítjük mindezt meg. Azért Kintsugi a könyvem címe, mert ez egy olyan japán művészet, ahol a törött kerámia vázákat nem hibásnak, hanem egy lehetőségnek látják. és egy arany lakkal, egy urushi lakkal újra egy egybeformázzák ezeket a törött darabokat. Szerintem az az igazán sikeres marketing, hogyha az ember erről az emberi, valóban egyediséet értéknek találó oldalról tudja megközelíteni mindezt. Az óráidra járó fiatalokon hogy látod, mennyire nyitottak erre a szemléletmódra, hogy a hibáikat beismerjék, belássák, és hogy ne keressék az örök tökéletességet?

 A saját sérülékenységünknek és a saját érzékenységünknek a beismeréséhez vagy megmutatásához hatalmas bátorság kell. Ez a bátorság talán fiatal korunkban nem igazán áll rendelkezésünkre, hiszen pont fiatal korunkban akarunk tökéletesnek, szupernek látszani, kitűnni. A fiatalabb generációnak  egy nagyon szorongató és egy nagyon komoly versenyhelyzet az élet,  ahol ők gyakran  a nagyszerűséggel és az extrémitással próbálnak  a csapatból kitűnni. Az extrémitás kéz a kézben jár a devianciával, tehát hogy valaki egy ideig egyszerűen extrovertált, aztán befelé fordukóvá, deviánssá, majd gátlástalanná válik, miközben értéket nem mutatott föl, de az extrémitás, vagy a magamutogatás valamitől értékké vált itt a világunkban.

A kintsugi mentén élni fiatal korban egy nagyon komoly feladat, bátornak kell lenni, ahhoz, hogy kimondja valaki: “igen, én valamit nem tudok tökéletesen”. Azért megnéznék egy kintsugis önéletrajzot, hogy ki írja be azt, hogy mi mindent nem tud, vagy egy állásinterjút, ahol elmeséli valaki, hogy mekkora bukásai voltak. Szoktam mesélni a hallgatóimnak, hogy én szerintem azért értek ahhoz, amihez értek, például a marketinghez, a kampány tervezéshez, mert  nagyokat buktam a saját hibáim miatt. De mindig fölálltam, és beláttam, ahol hibáztam.  A sérülékenységünknek, a törékenységünknek a megélése, azt erényként elfogadni, az egy nagyon komoly szellemi lépés, előrelépés és ezt fiatalkorban szerintem nehéz csinálni.

Ahogy mondtad is, erről szól a világunk, éés ezt talán nem is lehet a közösségi médiára fogni, hiszen évszázadokra visszatekintve ugyanez történt: a tökéletességet adjuk át. Lássuk akár a régi festményeket. Azt lehet látni, a nemzetközi trend is arra mutat, hogy a tökéletlenség elfogadását mégis  egyre jobban elkezdjük elfogadni. A Fuckup Night-ok a világ legmenőbb és legtrendibb előadás sorozatai, ahol kiállnak sikeres emberek és elmondják a baki-sztorijaikat. De akármennyire hinni akarunk, vagy hinni akarok ebben  – hiszen én könyvet is írtam erről – van-e esély arra, hogy  erre fog alapulni teljesen a világunk ? Szerinted van annak valaha realitása, hogy jobban fogják értékelni egy állásinterjún azt, hogy miben buktál és miből tanultál, mint azt, hogy klasszikusan: mi mindent értél el?

Hát a szépségiparnál én nagyon kíváncsi vagyok, hogy mikor történik meg az a váltás, amikor a ráncainkat nem eltüntetni akarjuk, hanem majd arannyal kifesteni. Amikor a melleinket majd nem megműttetni akarjuk… A tökéletességre iparágak épülnek, a kintsuginak pont az ellenkező irányába mutat. Nagyon mélyen bennünk van, hogy a sérüléseinket, a hibáinkat nehezen tudjuk elfogadni és megmutatni. A közösségi média is a hamis self építését erősíti. Sokan felépítenek magukról  egy képet, mintha egész nap Disneylandben lennének,  és aztán lassan én is elhiszik, mert annyira tetszik a kép, az az alterego, az alternatív valóság. Ezt  a Truman Showban kezdődött, és most már lassan mindenkinek van egy ilyen hamis self-je, amit mutogat. Azt hogy a törékenységünket mikor fogjuk tudni ugyanilyen szépen mutatni, és megélni, ez egy nagy kihívás mindannyiunk számára, és mindig az a kérdés, hogy ki kezdje el.

Ez is átbillenhet egy másik oldalra, hiszen arra is láttunk már az elmúlt években trendet, hogy vezető influenszer hölgyek, akik a szépségükre és a makulátlanságukra építettek mindent, olyan trendeket kezdtek el követni, hogy például nőként a hónaljszőrzetüket kezdték posztolni, ami szintén egy világszintű trenddé vált. Amit úgy is nézhetünk, hogy dejó, ez tökéletlenség, de mégis  ez is egyfajta magamutogatás. Tehát ennek két oldala, két pólusa van, és ez lesz a jövőre nézve érdekes, hogyan lehet ezt kiegyensúlyozni, hogy aztán egy egészséges önképet tudjunk átadni. Egyetértesz?

Akkor tudnánk szerintem jól megmutatni magunkat, valóságosan, a szépségeinkkel és a nehézségeinkkel együtt, hogyha tudnánk, hogy kik vagyunk. Ha lenne önismeretünk, ha lenne önbecsülésünk, és lenne önértékelésünk, éntudatunk. Akkor egyáltalán tudnánk, hogy mi az a középső tartomány, ami a valóságot fedi, és mi az a körülötte lévő tartomány, amit oda rajzolunk, festünk, színezünk, ami tulajdonképpen egy ilyen szociális realitás-vesztés. Egészen addig nagyon nehéz lesz beállni a közepére, amit te is említesz, amíg nem tudjuk, hogy mi van középen. Amíg nem tudunk szembesülni saját magunkkal, nem vagyunk ehhez elég bátrak, és nem megyünk el kávézni saját magunkkal – tulajdonképpen ahogy kezdtük ezt a beszélgetést – nemcsak a gyermeki énünkkel, hanem a valódi igazi énünkkel. 

Az interjú, a Spirit FM-es rádiós interjú szerkesztett verziója. 

Trunk Tamás / Dablty
Online szerkesztés: Bíró Mátyás
Fotók: Facebook /Tollár Móni